Csütörtök, 2017. augusztus 17.
JÁCINT napja
Menü

Köztér

Péntek, 2013. június 14. | Szabó Róbert Csaba

Lackfi János Vásárhelyen


Csütörtök, mint a méhek lakása (fiam kifejezése), úgy indul. Ákosfalván javítják Lackfi autóját, tizenegyre be kell érnie a városba, a Bolyaiban találkozik a diákokkal. Át a Vácmányon, rövid összefoglaló az erdélyi turnéjáról, medvelesről, a helyiek vezetési stílusáról. Leparkolunk a Gecse utcai vendégházban, majd a Bolyai. Készül közben a diagnózis az Ákosfalván hagyott Suzukiról is: csapágyproblémák. Farkas Kinga aggódó sms-e Sepsiszentgyörgyről. Az igazi zsongás azonban a szerkesztősgében fogad. Nem csak hogy Gálfalvi Gyurka van bent, aki az utolsó simításokat végzi egy júliusban megjelenő szövegén, hanem betoppan Csordás Gábor is, aztán megérkezik Kolozsvárról Demény Péter, és a szerkesztőség további tagjaival kiegészülve lassan alig férni a Tusnád utca ötben. De Koszta Gabinak is helyet kell szorítani, és úgy válunk el, hogy akkor este hatkor folytatjuk a G. Caféban a tömörülést. Ünnep van, vagy miért ez a nagy rajzás. Aztán eszembe jut, nahát, tényleg ünnep. Egészen pontosan egy éve indítottuk a Látó Irodalmi Játékokat. Ami nem pont igaz, de elfogadjuk így. Mert az Irodalmi Színpad nélkül nem is lehetne erről beszélni, ezért a nem pont így és akkor. Gálfalvi Gyurkát faggattam januárban a Színpad indulásáról, a huszonkét évvel ezelőtti pillanatról, ő is fontos előzményeket sorol ’89 előttről. Este hatkor valóban mindenki egy helyen, a G. Caféban. Ráadásul megérkezik Horváth Péter is, Potozky László is, nahát, mennyi író egy helyen. Persze, hangsúly a Lackfi-esten.

Egyszer Lackfi János Nizzában járt, elhozott pár kavicsot a tengerpartról, aztán otthon adott három barátjának belőle, később pedig kiegészítette egy díszdobozzal, mert időközben a kavics átalakult egyszemélyes díjjá. Lackfi szeret alapítóember lenni, szervező, aki mozgat, irányít, motivál közösségeket és embereket. Demény Péter, az est házigazdája nem kérdez rá, mert nincs is értelme rákérdezni, olyannyira világos, mert Lackfi mondja is ráadásul, neki a család az a befeketetés, ami másnak egy BMW. Amelyet folyton ápolgatni, óvni kell, amit szervezni, irányítani, alapítani kell, és ahogy beszél, el is hisszük neki. Nem csak azért, mert láttuk délelőtt, milyen csodálatos fogadtatásban volt része a Bolyaiban, neki, a gyerekirodalom megszállott művelőjének, hanem mert olyan történeteket tud elmondani hozzá, amin vinnyogva röhögünk. Ezek az összetevők nagyon fontosak. Lackfi kiválóan mesél, tudja, hogyan kell arról beszélni, hogy kicsoda ő, és milyen szándékai vannak, úgy, hogy közben a közönség úgy érzi, emberközelivé alakul a költő. Mert Lackfi elsősorban költő. Persze sokműfajú  író is, Demény Péter ezzel indít, a műfordítói státuszt ki is hagyná, ha az értő közönség, jelesül Csordás Gábor ki nem egészíti. Számunkra legszebb mégis, amikor a családjáról, gyerekeiről mesél. Igen, elképesztő történet az utcán szülős sztori is, de arról a mondatáról sem szívesen maradnánk le, mely szerint a gyermekünk elhurcol minket saját szakadékunk széléig, és ott megmutatja, milyenek vagyunk. Az is kedves, ahogy a kreatív írás oktatásról mesél, ahogy sorolja a neveket (Simon Márton, Pion István stb.), akik megfordultak az ő írásgyakorlat óráin; szemünk sarkából figyeljük a jelen lévő Horváth Péter barátunkat, aki a vásárhelyi Művészeti Egyetemen csinálja ugyanezt – drámában.

Egy kocsmában sosem érnek véget az irodalmi estek. A nyári kert benépesedik, a beszélgetések költészetről, életről általános zsongássá alakulnak a szabad ég alatt, amit csupán az ért, aki érteni akarja. És a beszélgetőpartnerek váltják egymást, amiként a bor váltja a sört és a pálinkát, vagy viszont. Huszonnégyszer Látó Irodalmi Játékok, az mennyivel egyenlő? Nem töprengünk, holnap már 25-el kell beszorozni. Egészségünkre!