Hétfő, 2020. április 6.
VILMOS, BÍBORKA napja
Menü

Köztér

Péntek, 2013. május 17. | Molnár Bea

Közös gondolkodás a kultúráról


Flekkenburg vagy kulturális főváros? címmel szervezett újabb kerekasztal-beszélgetést a Marosvásárhelyi Kulturális Központ a Bolyai Klubban. A beszélgetés a vasarhely.ro közéleti és kulturális portál Merre tovább, Marosvásárhely? címmel elindított vitájának folytatása volt. Gáspárik Attila, Kelemen Attila Ármin, Kiss Ármánd Zoltán, Novák Csaba Zoltán és Szabó Róbert Csaba Parászka Boróka moderálásával azt vizsgálták, hogy hol tart és merre halad Marosvásárhely kulturális élete.

„Most kilépünk a Marosvásárhelyen szokásos szószaporító és hangulatos csevegésből, és megpróbálunk valami konkrét cél felé haladni” – bíztatott Parászka Boróka a beszélgetés elején.

A közös gondolkodás kiindulópontja a jelenlegi helyzet felmérése: Novák Csaba Zoltán szerint Marosvásárhely válaszút előtt áll. A rendszerváltás után egy ún. hiszterizált állapotot érzékel, amely meghatározza a közösségünket. Szabó Róbert Csaba jól érzi magát Marosvásárhelyen, az irodalmi élettel nincs különösebb probléma. Bár a Látó finanszírozásával voltak gondok a tavaly ősszel, úgy gondolja, hogy a nagy összefogással sikerült kivédeni a támadást. Azóta számos új ötlet, projekt született és valósult meg a Látónak köszönhetően. Gáspárik Attila szerint Vásárhelyen számos kulturális kezdeményezés bukott és bukik meg. Az Alternatív Rövidfilm Fesztivál példájával hangsúlyozta a vásárhelyi közönség közömbösségét. A filmfesztivál közönségét tekintve legkisebb a helyi résztvevők száma. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy nem mindegy, hogy ténylegesen a városról, a marosvásárhelyi kulturális életről szeretnénk beszélgetni, vagy csupán a város feléről. Kiss Ármánd Zoltán a képzőművészeti élet hanyatlását, leépülését tapasztalja, és úgy gondolja, hogy a kultúra átalakulásának magyarázatait több szinten kell keresni. Kelemen Attila Ármin a kultúrát érzelemmentesen éli meg mint jelenséget. Szerinte a klasszikus értelemben vett kulturális intézmények jelenleg legitimációs válságban vannak, és folyamatosan provokálja őket a körülöttük létező nyomás. A kultúragyártás most már teljesen demokratikussá vált, a kulturális intézmények szerepe egyre kevésbé lesz fontos. Szerinte nagyobb odafigyelést érdemelnek a szubkultúrák, a fiatal, innovatív, kreatív csoportok. A kihívást ezek felfedezésében, megismerésében, megfelelő csatornázásában, megjelenítésében látja, hiszen a kultúrát nem szabad és nem lehet csupán a hagyományos értelemben vett kulturális jelenségek szintjén vizsgálni.

Egyfajta kulturális krízis tapasztalható. De minek kellene látszania? Mit kezdenek az intézmények egymással, van-e átjárás közöttük, ismerik-e egymást, ugyanabban a regiszterben kommunikálnak-e? „Mi egy olyan szegmens vagyunk, ahol nagyon kevesen vagyunk, mindannyian ismerjük egymást, nagyon jól érezzük magunkat ebben a közegben, amíg nem megyünk ki az utcára. Mert a képzőművészetről beszélhetünk, de ha megnézzük, hogy néznek ki az utcáink, tereink, akkor azt kell mondanunk, hogy moslék. A másik kérdés az, hogy itt egy várost akarunk építeni vagy kettőt. Vagy mindenki építi a saját városát, ami probléma.” – részletezte Gáspárik Attila. Novák Csaba Zoltán átfuttatta Marosvásárhely kulturális történetét, és arra hívta fel a figyelmet, hogy amikor és ahol fellendülés mutatkozott, ott vagy intézmény vagy személy játszott kulcsfontosságú szerepet. „Elég, hogyha az Aranka György nevét említem, vagy a Teleki Tékát, a Kollégiumot… ugyanakkor valóban igaz, hogy 89 után egy úgymond kultúrán kívüli kultúra jelent meg, ami egy sajátos jelenség és együtt jár az intézményes visszaeséssel. Szerintem új struktúrákat, új formákat kell találni.” – hangsúlyozta Novák Csaba Zoltán.

De mit tehet a mainstream kultúra akkor, amikor az emberek saját maguk meg tudják termelni részben azt a kultúrát, amit fogyasztani akarnak? Elsősorban azt teheti, hogy megpróbálja bevonzani a nem hivatalos kultúra legértékesebb szegmenseit és partneri viszonyt létesít velük. „Ez a kitörési pont: a mainstream kulturális intézményeknek a nyitottsága a kérdés. Hogy mennyire követik és mennyire hajlandóak különböző, általuk bejáratott biztonságos, korrektnek vélt értékeket néha zárójelbe tenni. Az a kérdés, hogy mennyire hajlandóak az új – lehet, hogy az idétlenség határát súroló, de – borzasztóan életszagú, hiteles produkciókat integrálni.” – mutatott rá Kelemen Attila Ármin egyik központi kérdésre, esetleges áttörési megoldásra. Ezzel párhuzamosan jelen van a félsz, hogy ezek az együttműködések, a nyitások nem fognak működni, befogadókra találni. Hogy nem fognak megélni. Ezért sokszor biztonságosabbnak tűnik a már bejáratott, megszokott, sablonos megoldásokat választani a kultúra területén is. A kísérletezés kockázat.

A slam poetry jó példa erre a kísérletezésre. „Mi tavaly ősszel nyitottunk efelé a Látóval, meghívtuk Závada Péteréket, és nem biztos, hogy nyomdafestéket tűrő mondatok hangzottak el azon az estén, de nagyon tudott működni. Ez egy nagy áttörés volt, ahogyan az is, hogy felvállaltuk a G. kávézót mint helyszínt a Kultúrpalota vagy a bábszínház helyett. Ezáltal rengeteg olyan fiatalt szólítottunk meg és értünk el, akiknek a hetven százalékát nem is ismerem. Azelőtt mindenkit ismertem. Ez is egyfajta nyitás volt.” – reagált Szabó Róbert Csaba a Kelemen Attila Ármin által felvetett kérdésre. Ugyanez a kezdeményezés viszont nem jött be a Nemzeti Színház esetében. Gáspárik Attila elmondása szerint a külföldről vagy Szebenből hozott előadások iránt nem volt érdeklődés, a közönség nem értékelte a kísérletezést. „Minden kísérlet megbukott, amikor világnyitás történt” – mondta. Még egy elbukott kezdeményezést emelt ki Kiss Ármánd: a Félszigetes művésztelepet. A művésztelep célja többek között az volt, hogy bizonyos szubkultúrák kipróbálhassanak különböző képzőművészeti (de nemcsak) módszereket. A művésztelep a szabad alkotást promoválta, de nem tudott felemelkedni, sikertelen próbálkozásnak bizonyult.

Kelemen Attila Ármin szerint jelenleg a legnagyobb művészekből vannak legalább negyven-ötvenen, akikről mi nem is tudunk, saját audienciájuk van, sajátos csatornákon. „A kultúra egy olyan jelenség, amely mindig betölti magát valamivel. Ezért nem tudom én a kultúrát siratni. Nem létezik kultúra nélküli ember, hiszen ez válasz valami olyasmire, ami túlságosan is emberi. Hogyha mi még mindig a magas kultúrát siratjuk, akkor rossz pályán vagyunk. Kultúra mindig van, és valamilyen módon mindig provokatív.” – hangsúlyozta.

Sikeres egyéni megmozdulások, performanszok is vannak. Ezeket kellene felkarolni, követni, támogatni, mert ezek azok a válaszok, reakciók, amelyeket a jelenlegi helyzet kivált az emberekből. A kultúra mindig emberi igényekre való válaszolás, tehát sokkal nagyobb odafigyelést igényelne mind az intézmények, mind a civilek részéről.

Van-e arculata, városbrandje Marosvásárhelynek? Van is, meg nincs is. De beszélhetünk-e arculatról és brandről, amíg nem megfelelően kezelik az utcákat, tereket, esztétikailag nem megfelelő szobrokkal díszítik a várost? A városi tanácsban miért nincs olyan képviselő, aki hatékonyan bele tudna szólni az ilyen tematikájú kérdésekbe? Ki dönt a szoborkérdésekben, ki a városképi kérdésekben? Miért nem merte senki leírni eddig, hogy a Vályi Gyula szobor nem tetszik az embereknek, hogy nem talál se a várhoz, se a városhoz? – ilyen kérdések is felmerültek, már nemcsak az asztalnál ülők körében.

Kelemen Attila Ármin szerint meg kell tanulnunk képviselni az ügyeinket. Megfelelő módon megfogalmazni a téteket, ezeket pedig megfelelő módon kommunikálni. „A sírdogálásnak nincs értelme. Ha baj van, azt artikulálni kell, megfogalmazni kell, de oly módon, hogy legyen tétje más számára is. És ki kell mozdulni abból, hogy ujjal mutogatunk egymásra, de igazából nem teszünk, nem cselekszünk semmit.” – hangsúlyozta.

Számos kérdés és probléma merült fel a beszélgetés során. Konkrét megoldás egyikre se született. De születtek ötletek: városszépítő-építő egyesülettől kezdve a különböző fórumokon át a bizottságokig. Hogy szószaporítás, hangulatos csevegés volt-e a tegnap esti beszélgetés, vagy ténylegesen közelebb kerültünk-e a kulturális problémák megoldásához, még nem derült ki, mint ahogy a meghirdetett vitaindítóban felmerült kérdésekre se kaptunk minden esetben választ. De bízunk abban, hogy a téma boncolgatása és az együtt gondolkodás az első lépés a tettek irányába.