Vasárnap, 2017. április 30.
KATALIN, KITTI napja
Menü

Köztér

Kedd, 2014. február 25. | Szabó Róbert Csaba

A HÓNAP KÖNYVE: Focialista forradalom


Új rovatot indít a vasarhely.ro. Szabó Róbert Csaba, a Látó Szépirodalmi Folyóirat főszerkesztő helyettese minden hónapban ajánl egy könyvet. Itt a februári ajánlat.

Volt egyszer egy vilgábajnoki döntő, 1954-ben. Elveszítettük. Nyugat-Németország 3:2 arányban legyőzte az addig verhetetlen Aranycsapatot. Kevesen tudják, hogy az elveszített döntő után Budapesten jelentős zavargások, tüntetések törtek ki, rendszerellenes felhanggal. Az első olyan megmozdulás, ami a második világháború óta nem a május elsejei vagy más kommunista felvonulás szellemében történt. Benedek Szabolcs Focialista forradalom című regénye (megjelent: Libri, 2013.) a pár napos zavargások történetét követi végig, az ún. „focialista forradalmat” írja meg egy szerelemi háromszög, illetve egy pesti bérház lakóinak nézőpontjából. Futball, 50-es évek, Budapest, Aranycsapat, tüntetések, megtorlások. A könyv szerzőjével beszélgettünk.

– Hogyan bukkantál a történetre?

Valamikor a nyolcvanas években kezdtem el a magyar labdarúgás múltja iránt érdeklődni, a mexikói világbajnokság előtt, amikor volt egy szép reményekre jogosító válogatottunk, és kicsit megint futball-lázban égett az ország. Akkoriban jelentek meg az Aranycsapat játékosairól írott első életrajzi könyvek, ezek megvoltak apám polcán, elolvastam őket, csakúgy, mint Sebes Gusztáv 1981-ben kiadott önéletrajzát, amely talán először említi meg – igaz, alig pár bekezdésben – az elveszített vb-döntő utáni pesti tüntetéseket. A végső lökést viszont az adta, amikor 2001-ben az Eső futballszámát raktuk össze, és Ember Mária beküldött nekünk egy esszét a focialista forradalomról. A sztori annyira megfogott, hogy elhatároztam, hogy egyszer fogok írni belőle valamit. Közben eltelt több mint egy évtized, mással foglalkoztam, de a történet ezalatt is ott motoszkált bennem.

– Sok emberrel találkoztam, akik egyáltalán nem hallottak ezekről a zavargásokról. Mi az oka, hogy ez a történet nem „kannonizálódott”? Miért hallgattak róla 1990 után is?

Amikor ezek az események zajlottak, akkor értelemszerűen elhallgatták őket, legalábbis a magyar sajtóban, külföldön jelentek meg híradások hébe-hóba. Nálunk Sebes említett önéletrajza törte meg a jeget, Surányi András ezzel egy időben készült Aranycsapat című filmjében pedig már meg is szólalt néhány szemtanú. Ennek ellenére tény és való, hogy a rendszerváltás után sem került az érdeklődés homlokterébe, Ember Mária volt az első, aki hosszabb terjedelemben – a már említett esszében – foglalkozott vele. Az Aranycsapat mítosza igazából az utóbbi másfél-két évtizedben épült ki, de a legendából ez az esemény kimaradt. Végül is ez egy olyan alkalom volt, amikor az addig áhítatos közönség váratlanul szembefordult az addig imádott kedvenceivel. Nem tartott soká, alig pár nap volt csupán, ennek ellenére ez az epizód, mármint hogy a rajongók szembefordulnak a bálványokkal, kétségkívül nem illik a mítoszba.

– Az elveszített világbajnoki döntő után kitört pár napos zavargás nevezhető az ’56-os forradalom előjátékának, vagy ez túlzás? Mi ismétlődött két évvel később szerinted?

Annyi bizonyos, hogy a hatalom tanult a tüntetésekből. A focialista forradalomról beszámoló, korabeli titkosított rendőri jelentések arról panaszkodnak, hogy nincsenek meg a megfelelő technikai és személyi feltételeik az olyan helyzetek kezelésére, amikor tömeg jelenik meg hívatlanul az utcán. Ez két év alatt nagyban változott. 1954. július 4-én este néhány rendőr fogadta a rádió épületéhez vonulókat, 1956. október 23-án viszont már sortűz. Ugyanakkor 1956-hoz sok olyan körülmény vezetett, amelyeknek nincs közük az 1954-es tüntetésekhez. Például a hruscsovi desztalinizáció, vagy a Petőfi-kör, amelyek nélkül inkább nem lett volna 1956, mint a vb-döntő utáni tüntetések nélkül. Az viszont ugyancsak kiderül a rendőri jelentésekből, hogy az „Aki magyar, velünk tart” jelszót, amellyel 1956-ban az egyetemisták felvonultak, már 1954-ben harsogták az utcán.

– A focialista forradalmat nem lehet egyértelműen pozitívan értékelni, hiszen a tömegben itt is, ott is rögtön zsidózni kezdenek, a föld alól, a semmiből előbukkanak az egykori nyilasok. Valahol el is hangzik a regényben, hogy csak nálunk (értsd. Magyarországon) lehet a náciknak felvonulni. Azon túl, hogy a futballhoz mindig is köthető némi rasszizmus, szerinted miért történik az meg újra és újra, hogy a szélsőjobb aktiválja magát a leggyorsabban és leglátványosabban? 

A futballhoz hozzátartoznak az indulatok. A radikális szurkolói csoportok, az ultrák vonzódnak a szélsőséges, nem ritkán erőszakot hirdető politikai nézetekhez. De ez alatt nem csupán a szélsőjobb értendő, hanem a szélsőbal is. Külföldön vannak szélsőbalos futballhulligánok is. Nálunk viszont történelmi okok miatt szélsőbal nem létezik, így ha az ultrák radikális politikai nézeteket, ideológiát keresnek maguknak, óhatatlanul csak a szélsőjobba botlanak. A regényben az egyik szereplő meséli el, hogy a berni döntő után Nyugat-Németországban is voltak – ott a győzelmet ünneplő – utcai megmozdulások, amelyekre kivitték a birodalmi jelvényeket, ám nem a Harmadik Birodalomét, mivel azt a németek sem lelkiismereti, sem más okokból nem tennék meg. Ezzel arra akartam utalni, hogy az 1954-es váratlan világbajnoki cím mekkora töltetet jelentett a háború és a nácizmus után csak nagyon lassan magára találó Németország újraéledésében.

– Mást kérdezek. Grosics például olvasta a könyvedet? Vagy mások, futball-legendák? Mit szóltak? Milyenek a visszajelzések?

Hogy a futball-legendák közül ki olvasta, azt nem tudom.  Grosics és Buzánszky tudnak a könyvről, annak idején említettem nekik, hogy készül a regény. Az olvasói blogok és a sajtó egy része már reagált, az irodalmi folyóiratokban pedig föltehetően ezután fognak megjelenni a kritikák. Az eddigi visszhangra nem lehet panaszom.