Péntek, 2017. december 15.
VALÉR napja
Menü

Köztér

Szerda, 2012. augusztus 15. | Máthé Kincső

Bányavakság, ahogy a szerző látja


 

Egyik szereplőjével sem tud azonosulni, Bányai Kelemen Barna évek óta az egyik kedvenc színésze és a darabban eredeti elképzelése szerint sokkal több a humor, mint amennyi az előadásban maradt. A Yorick Stúdió és a Nemzeti Színház bemutatta Székely Csaba Bányavakság című drámáját. A szerző szerint csak a művészet teheti meg, hogy ennyire nyersen fogalmazzon.

Köztudott, hogy sokan várták már a Bányavakság bemutatóját, mekkora az érdeklődés?
 
Ezt nem nagyon tudom felmérni. A Bányavirág-előadások teltházzal mentek, és gondolom, akik azt szerették, azok erre is kíváncsiak lesznek. A bemutató előtt többen kérték tőlem a Bányavakság szövegét, ebből is látszik valamennyire az érdeklődés. Egyébként csak azoknak adtam oda, akikről tudtam, hogy úgysem lesz lehetőségük látni az előadást ebben az évben. Úgy gondoltam, hogy előbb meg kell nézni, és csak utána elolvasni, mert olyan ez a darab, hogy megfosztod magad néhány meglepetéstől, ha előre ismered a szöveget.
 
 
Így a nyilvános főpróba és a bemutató után hogy érzed, szerette a közönség az előadást?
 
Remélem, hogy igen. Úgy tűnt, hogy megérintette, meghökkentette őket, elgondolkodtak rajta, tehát tulajdonképpen elértük a célunkat. A Bányavirághoz képest ez a darab közvetlenebbül érinthet minden Erdélyben élőt, hiszen kimond olyan dolgokat rólunk, amelyeket még nem dolgoztunk fel. Aztán előadás után magát a kimondást is fel kell dolgoznia a nézőnek, mert meglepetésként érheti, hogy ilyesmi elhangzik egy itteni színpadon. Hálás is vagyok a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak, hogy ezt a darabot felvállalja, mert egy szerző bármilyen hülyeséget leírhat, de az előadás készítői és az előadást befogadó intézmény részéről bátorságnak számít, hogy ezzel kiállnak a közönség elé. Román nézők is látták az előadást, aminek nagyon örülök, és remélem, minél többen jönnek majd.
 
 
Milyen reakciókkal fogadta a közönség a Bányavakságot, milyen visszajelzéseket kaptál?
 
Ez csalóka, mert ilyenkor csak a pozitív vélemények szoktak elhangzani. Nem igen szoktunk úgy odamenni egy színházi alkotóhoz bemutató után, hogy „öregem, ez borzalmas volt”. Akikkel később beszélgettem, szinte egytől egyig azt állították, hogy ez az előadás jobb, mint a Bányavirág, de mint mondtam, ebből még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni.
 
 
Aktívan részt vettél az előadás próbáin. Mennyire nevezhető ez közös munkának, esetleg volt-e olyan része az előadásnak, amikor nem értettél egyet a színpadi alkotókkal?
 
A rendezői munkába nyilván nem szóltam bele. Azért voltam ott próbákon, hogy követhessem, hogyan alakul a szöveg, mi hangzik el, hogyan kéne ezt vagy azt mondani, és mennyire szólnak hitelesen a mondatok. Szóval az én feladatom a színészek idegesítése volt. Ezen kívül egyfajta tanácsadói funkciót is elláttam, amikor szükség volt a véleményemre. Ebben az előadásban rengeteg munka van mindenki részéről: Aba a legapróbb lépéseket, mozdulatokat is kidolgozta, a színészek sok jó ötletet hoztak, mindenre több variációt próbáltak ki, és végül a legjobbnak tartott változatot tartották meg. Ezért aztán nem volt olyan helyzet, amikor nem értettem egyet, mert minden cselekvésnek megvan a magyarázata, hogy miért éppen azt teszik, amit tesznek, és miért éppen úgy mondják, amit mondanak.
 
 
 
Neked melyik a kedvenc szereplőd az előadásban/darabban?
 
A szöveget illetően nem beszélhetek kedvencről, mert egyik szereplővel sem tudok azonosulni. De írás közben az embernek mégis bele kell helyezkednie a szereplők gondolkodásmódjába, és ez itt nagyon érdekes volt, mert amikor olyan mondatokat vetettem papírra, amelyek a civilizált közbeszédben vállalhatatlanok, szinte kaján kárörvendést éreztem. Csak a művészet teheti meg, hogy ennyire nyersen fogalmazzon, és ez jó érzés volt, a szabadság érzése.
 
Ami az előadást illeti, ott picit más a helyzet, mint írás közben, mert a szereplőket ekkor már nem távolságtartással, hanem empátiával figyelem. Bányai Kelemen Barna évek óta az egyik kedvenc színészem, és csak nagy erőfeszítéssel tud olyasmit produkálni a színpadon, amiért ne rajongjak. Azt hiszem, ezt hívják elfogultságnak. Szakács Lászlóra nehéz feladat hárult, mert elég nagy mértékben múlik rajta, hogy ez az előadás mennyire működik. De ő egy sokat tapasztalt, jó színész, aki ezt a terhet bátran, férfiasan tudja hordozni. Az is élmény volt, amit Nagy Dorottya nyújtott, hiszen ő egy szép nő, aki most egy nehézkesen mozgó, elcsúfított arcú, az élet által megkeményített figurát hozott meglehetős könnyedséggel. Ördög Miklós Levente alkatilag tökéletesen passzol az általa játszott karakterhez, de ez még nem elég a színházhoz, ezért ő is sokat dolgozott azon, hogy minél jobb legyen. Czikó Julcsi pedig az egyik legtehetségesebb fiatal színésznő a környéken, akit a vásárhelyi közönség már láthatott brillírozni a szintén Sebestyén Aba által rendezett Zűrzavaros éccakában, és szerintem ezúttal sem fog csalódni benne.
 
 
A Bányai Kelemen Barna által megformált román rendőr szerepét eredetileg ezzel az akcentussal írtad meg, vagy ez már a próbafolyamat végeredménye?
 
Természetesen nem használtam olyan jelöléseket, amilyeneket a nyelvjáráskutatók szoktak, amikor lekottázzák valakinek a beszédmódját, de azt hiszem, érezhető a szövegből, hogy nagyjából hogyan kell megszólalnia ennek a figurának, tehát ez eredetileg is így volt elképzelve.
 
 
 
Változott az előadás az eredetileg megírt szöveghez képest?
 
Nagyon kis mértékben, éppen csak annyira, amennyire szükséges volt. A világ legtermészetesebb dolga, hogy próbák során alakul a szöveg, félmondatok esnek ki vagy kerülnek át más helyre. Inkább abban más az előadás, hogy a megírt szöveget hogyan és milyen hangsúllyal mondják. Az én eredeti elképzelésem szerint ebben a drámában sokkal több a humor, de Aba sötétebbre hangolta, a színészek nem játszanak rá a poénokra. De annyi is épp elég, amennyi maradt ebből a humorból. Ráadásul másfajta humorral is gazdagodott a történet, vicces gesztusokkal, helyzetekkel.
 
 
Bár a három bánya-történet kapcsán rendszerint a trilógia szót emlegetjük, lehet-e összefüggő folytatásként kezelni az általad írt három történetet?
 
Nem következnek egymásból, ezek önálló történetek. Nem várható el a közönségtől, hogy sorrendben megnézze mindhárom részt, ezt számításba kell venni, ezért nem vittem át szereplőket egyik drámából a másikba. Úgy trilógia ez a három darab, hogy a szereplők ugyanannak a vidéknek ugyanabban a nyomasztó légkörében élik kiábrándult, csehovi életüket. Vannak kisebb keresztbeutalások a darabok között, de ezek más célt szolgálnak, nem a folytonosság megteremtését.
 
 
 
Ilyen szempontból, mégiscsak vannak visszautalások név, illetve események terén a Bányavirágra. Ez pontosan milyen célt szolgál?
 
Segítségükkel jobban kirajzolódhat, kik és hogyan élnek itt, ismerősebbé és valamennyire otthonosabbá válhat ez a világ. Olyasmi ez, mint a mitológiákban. Ha a görögökre gondolunk, ott van például egy történetünk Ikaroszról meg az apukájáról, egy másik történetünk Ariadnéról és az ő fonaláról, egy harmadik a Minotaurusz születésének körülményeiről, aki kis bociból emberevő szörny lett. Ezek ugyanazon a helyszínen játszódnak, Krétán, és össze is függnek, egyik sztori gazdagítja a másikat, de a befogadáshoz nem szükséges mindegyiket ismerni, mert egyenként is ugyanolyan jól élvezhetők.
 
 
Az előadást a következőkben már a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal közös koprodukcióként játssza a társulat. Ilyen téren a Bányavirág után, milyen jövőt jósolsz a trilógia második részének?
 
Fényeset. Nem tudom, most még korai lenne becslésekbe bocsátkozni. Nagyrészt a közönség érdeklődésén, nyitottságán múlik, hogy mennyire tud itt egy ilyen darab beszédtémává válni. De a Nemzeti Színházban való jelenlét szerencsés helyzet, és sok szempontból óriási segítséget jelent. Például garancia arra, hogy sokan látják majd az előadást, és nemcsak magyarok, ugyanis Gáspárik Attilának egyik kimondott célja, hogy románok és magyarok megnézzék egymás előadásait, megismerjék egymás munkáját, stílusát, nyelvét, amit nagyon jó dolognak tartok. Ezen kívül az, hogy a színházban játsszák a darabot, azt is jelenti, hogy nem kell költségvetési okokból leszedni műsorról, hanem addig játszható, amíg igény van rá. Hacsak valakik be nem tiltják. 
 
 
Fotók: Bartha László