Szerda, 2018. december 19.
VIOLA napja
Menü

Köztér

Péntek, 2015. május 29. | Bögözi Attila

Az utcanévtáblás hír anatómiája


Még a Magyar Távirati Iroda (MTI) is beszámolt arról, hogy csütörtökön, Marosvásárhelyen a helyi tanács kétharmados többséggel döntött arról, hogy a megyeszékhely egyes utcáira tájékoztató jelleggel kikerülnek azok az utcanevek is, amelyeket az illető utcák akkor viseltek, „amikor Marosvásárhely még Magyarország része volt”. A hírügynökség azt írja, hogy a „hagyományos utcanév tájékoztató jellegű kiírásáról a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) frakciója kezdeményezésére döntött a marosvásárhelyi önkormányzati testület”.
 
 
A sánta kutya esete a hagyománnyal
 
Hogy miért idéztük be egy helyi jellegű eseményről az MTI hírt?
Mindenekelőtt azért, mert a hír, önmagában is jó példája annak, miként lehet úgynevezett „enyhe csúsztatással” manipulálni, egy olyan témában, amely – mint Marosvásárhelyen, az utcanév táblák ügye – hónapok, sőt évek óta, borzolja az amúgy is pattanásig feszült helyi kedélyeket.
 
És bocsássák meg nekem, ha a hír kapcsán a jereváni rádiós vicc jut eszembe, amikor arra a kérdésre, hogy igaz-e, hogy Moszkvában a Lenin téren Volvókat osztogatnak, a jereváni rádió azt közli: „A hír igaz, azzal az apró korrekcióval, hogy nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem a Lenin téren, hanem a Moszkva téren, nem Volvókat, hanem Volgákat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak”.
Nos, a hír igaz. Vagyis: csütörtöki ülésén a marosvásárhelyi tanács kétharmados többséggel harminc hagyományos utcanév tájékoztató jellegű kiírásáról döntött. Tehát az önkormányzati határozat hagyományos utcanevekről beszél – románul, hivatalosan: Proiect de hotărâre privind aprobarea amplasării plăcilor informative în Municipiul Tîrgu Mureş privind denumirea tradiţională a unor străzi şi pieţe – nem pedig olyan nevekről, „amelyeket az illető utcák akkor viseltek, amikor Marosvásárhely még Magyarország része volt.” 
Anélkül, hogy hosszabb műfajelméleti eszmefuttatásba bocsátkoznánk, annyit hangsúlyozni kell, hogy a hír rövid, tömör, világos és tárgyilagos sajtóanyag, legfőbb elvárás vele szemben, az objektivitás. Sajnos, az újságírók – tisztelet a kivételeknek! – gyakran abba a hibába esnek, hogy saját véleményük, politikai meggyőződésük szerint tudósítanak egy témáról, ezzel objektivitásukat elvesztik, hitelességük megkérdőjelezhetővé válik, etikailag támadhatók lesznek. Az MTI hír is azért sántít, mert a hírszerkesztő, azzal, hogy magyarázni kezdi, hogy melyek is a hagyományos utcanevek Marosvásárhelyen „amikor Marosvásárhely még Magyarország része volt”, olyasmit emel be a hírtérbe, ami egyrészt el sem hangzott, másrészt olyan irányba tolja el a hangsúlyt, mintha a tájékoztató jellegű utcanév kiírásoknak ez volna a lényege. Véleményanyagban ilyesmit leírni teljesen rendben való dolog, annál is inkább mivel az állítás nem hamis – sőt! – viszont hírbe becsempészni ilyen félmondatot, több, is mint „enyhe csúsztatás”, pláné Marosvásárhelyen, ahol az etnikai érzékenységek nagyon vékony fonálon egyensúlyoznak.
 
 
Tolvajt kiált majd a tolvaj
 
És hogy nem levegőbe beszélünk, tessék csak megnézni a sovinisztának tartott román nyelvű napilap, a Cuvântul Liber reagálását a hírre: „UDMR incită la un nou martie 1990? Consilieri târgumureșeni, nu votați așa ceva! UDMR propune nume de străzi așa-zis >tradiționale< (maghiare) în Târgu-Mureș”. Vagyis az utcanév táblás tanácsi határozat kapcsán a lap már címben újabb fekete márciust emleget és arra buzdítja a városatyákat, hogy ne szavazzanak meg olyan határozatot, melyben „hagyományos” (magyar) utcanevek szerepelnek. Vagyis, a mumus a hagyományos utcanevekben, a zárójelben szereplő magyar voltuk, ezzel riogat a Cuvântul Liber, s az ilyen jellegű uszításnak hív többek között alá az MTI hírnek az a része, amely a hagyományos utcanevek kapcsán azt tartja fontosnak kiemelni, hogy „amikor Marosvásárhely még Magyarország része volt”.
 
De lépjünk tovább, mert ez a legkisebb gond, ami a szóban forgó tanácsi határozat körül tetten érhető. 
Ennél sokkal súlyosabb az az állítás, hogy: „a hagyományos utcanév tájékoztató jellegű kiírását a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) frakciója kezdeményezte.”
Ez még akkor is hazugság, ha ezt a sajtónak szinte szó szerint lenyilatkozta Peti András frakcióvezető, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke.
Tessék csak megnézni mit ír a végül megszavazott határozatról a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) szavazás előtt egy nappal közzétett, Peti Andrásnak címzett nyílt levele: „Dorin Florea mostanában gyakran  nyilatkozott a kétnyelvű utcanévtáblákról és mindig a holnapi tanácsülésen megvalósításra kerülő megoldást javasolta: „Ajánlottam a tanácsosoknak, hogy fogadjanak el egy határozatot, amely a régi, hagyományos utcanevek használatáról szól, mert a hivatalos utcanevek mellé ezeket fel lehetett volna tenni. De nem volt kivel beszélni” – állította Florea. 
 
Ez a Florea-féle nyilatkozat, friss, mondhatni még „meleg” hiszen nem régebb, mint márciusban tette a polgármester. És erről a nyilatkozatról nem tudott volna Peti András, sem úgy, mint frakcióvezető, sem úgy, mint alpolgármester? Vagy még ennél is rosszabb: a magyar politikus azt feltételezte, hogy az emberek, hogy a sajtóról ne is beszéljek, már mindezt rég elfelejtették? Ha pedig mindezek ellenére „a hagyományos utcanév tájékoztató jellegű kiírását” mégis a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) frakciója kezdeményezte, akkor nem tett mást, mint egy polgármesteri utasítást (és itt ne finomkodjunk az „ajánlás”-féle megfogalmazással) hajtott végre.
Méghozzá nem is akárhogyan!
 
 
Hiszi, a piszi!
 
A szavazás során négy ellenszavazat mellett a testület kétharmados többséggel hagyta jóvá a határozattervezetet, amelyet győzelmi trófeaként lobogtatott a polgármesterjelöltségi tisztségre aspiráló Soós Zoltán önkormányzati képviselő.
„Ha úgy tetszik ez egyfajta győzelem, és egyfajta előkészület lehet arra, hogy a többség, Marosvásárhelynek a másik fele is megszokja azokat a hagyományos utcaneveket, amelyek egyszer talán visszakerülnek a helyükre. Hiszen a kétnyelvű utcanévtáblákkal nem biztos, hogy lesz Kossuth utca” – fogalmazott a sajtónak büszkén Soós Zoltán.
 
Szorult helyzetben az RMDSZ városi vezetői mindig arra hivatkoznak, hogy ők „csak tízen vannak a huszonháromból”, és ezért van az úgy, hogy a magyar érdekérvényesítésből szinte semmit sem tudnak a városi tanácson keresztülvinni.  Akkor pedig hirtelen honnan lett ez a kétharmados többség? „Szerencsére partnereket találtunk, és sikerült kétharmados többséggel megszavazni a határozattervezetet” – nyilatkozta Peti András.  Hát, ha a polgármesteri ukázt végrehajtó tanácsosok szavazatát valaki partnerségnek nevezni, akkor ez vagy politikai rövidlátás, vagy lepaktálás az ellenséggel (igen, ellenséggel, mert Florea nem politikai ellenfél, hanem a magyar közösség ellensége!). A kétnyelvű utcanévtáblák ügyében az RMDSZ nem talál – mit, partnereket! – egyetlen egy szál román tanácsost sem, aki a jogos magyar követelések mellett szavazna, és derült égből szerencsecsapás, „a hagyományos utcanév tájékoztató jellegű kiírására” az RMDSZ – hipp-hopp – össze tud kapálni egy kétharmados többséget.
 
Erre mondaná, boldog emlékezetű nagyapám: sok mindent megér az ember, ha idejében meg nem hal. Jómagam nem leszek ennyire elegáns és azt mondom: hiszi, a piszi. Annál is inkább, mivel a határozat sajtókommunikációjában szinte kódolva van az is, hogy a kétharmados többség ellenére, ebből a határozatból sem lesz „énekes halott”, hiszen már a keresztapaságot önként felvállaló előterjesztő is azt mondja, hogy csak akkor lesz ebből a határozatból valami, „ha a főispáni hivatal törvényesség szempontjából nem emel 30 napon belül kifogást ellene”. Jós nem vagyok, de azt mondom, ne tessék nagy tétben fogadni arra, hogy ezt a határozatot nem támadja meg a prefektúra. Ennél apróbb dologért is szecskált már el tanácsi határozatot a prefektúra, ha valamiben magyar érdek nyomelemeit vélte felfedezni. Hát akkor egy ekkora nagy halszálkát, mint a hagyományos nevek kiírása, amelyeket az illető utcák akkor viseltek, „amikor Marosvásárhely még Magyarország része volt” tutti nem fog lenyelni a prefektúra.
 
 
Hogy lehet sínen valami, ha sín sincs?
 
De tegyük fel, hogy – bár a szálka véresre szántja a torkát – mégis lenyeli a békát a prefektúra. Mi fog történi akkor? Kiáll Florea és lehazugozza az RMDSZ-t, mert magáénak tulajdonított egy ötletet, amivel ő állott hamarább elő. És lengeti majd hozzá a magyar nyelvű lapokat, amelyek ez irányban, még márciusban őt idézték. A tavaly kihelyezett összesen négy (!) utcanévtáblát – Peti András tavaly ez ügyben is, sajnálom, nem tudom másként nevezni: hazudott, amikor azt ígérte, hogy „szeptemberig minden utcában megjelennek majd a kétnyelvű utcanévtáblák” – amúgy is csak a magyar közösség irányába megalázó módon, rendszeresen „tăbliţele lui Peti”-ként (Peti tábláinak) emlegető polgármester szétünnepelné magát, hogy amíg az RMDSZ csak négy utcanévtáblát tud felmutatni, addig ő 30 hagyományos utcanév elnevezést adott vissza a magyarságnak. Mindebben nem meglátni a Florea-féle választási kampánycélt, erősen szürkehályogos politikai csőlátás. Az RMDSZ pedig nem tett mást, mint felült Florea választási kampányautójára és ő maga harsogja: emberek! milyen nagyszerű dolog, hogy harminc utcára kikerülnek azok a nevek, amelyeket a marosvásárhelyi magyarok a köznyelvben ma is az utcáknak a régi, nem hivatalos megnevezéseként használnak. S közben a kétnyelvű utcanévtáblák lassan állandósult átmeneti állapottá csontosodott ügye, továbbra is egy helyben topog. Ezzel kapcsolatosan az RMDSZ kommunikáció azt sulykozza, hogy kihelyezésükre januárban konkrét keretösszeget is megszavazott a tanács (egymillió ötven lejt), és, hogy elindult a közbeszerzési eljárás is. Akkor pedig egy „sínen levő folyamatba” minek kell egy olyan kezdeményezéssel belekavarni, amely borítékolhatóan nagy közfelháborodást fog kiváltani, hiszen az emberek fejében automatikusan összekapcsolódik a tényleges kétnyelvűségért folytatott küzdelemmel, és úgy fogják ezt a kezdeményezést értelmezni, hogy mindez a tényleges kétnyelvűség helyett történik. És hiába nyilatkozza le Peti András, hogy „két különböző célkitűzést követünk: egyrészt a kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését, illetve ezzel párhuzamosan elindítottunk egy másik kezdeményezést is, amelyik a hagyományos történelmi utcák, közterek elnevezéseit hivatott megjeleníteni”.
 
Mély, nagy káosz a fejekben
 
Hogy ez utóbbit mikor indították el, kinek a javaslatára, kivel konzultálva – minderről mélyen hallgat a fáma. Amint arról is, hogy miért kellett ezt ilyen lóhalálban terjeszteni a tanács elé, miért nem lehetett erről a közvéleményt előzetesen tájékoztatni, azért, hogy ne legyen belőle akkora zűrzavar, akkora mély, nagy káosz a fejekben, mint amekkora lett. Azt hiszem, 2015-ben nem kell(ene) kommunikációs stratégiáról hosszan értekezni egy helyi  tanács frakciójának, pláné olyannak, amelyik kisebbségi érdekeket képvisel, s amelyiknek vezetői már korábban is nyilatkoztak olyanokat, melyek nyomán önmagukra sütötték a hazudozás bélyegét (lásd még egyszer Peti Andrásnak a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében tett tavalyi – fentebb már idézett – nyilatkozatát).
 
Innen tovább pedig, akármilyen nehéz ezt belátni a politikumnak, teljesen jogos a civil felháborodás egy nem megfelelően előkészített kezdeményezés kapcsán, amely amúgy is ezer sebből vérzik, és ami a magyar közösség számára megalázó megoldást eredményez, hiszen azt sugallja, hogy ebben a városban valamikor volt néhány magyar utcanév is.
A kezdeményezések előkészítetlensége mindig megbosszulja magát, mint ahogy az a hatalmas nagy politikai eredménynek beharangozott közös magyar előválasztások esetében is megtörtént, mert a mindössze kétezer regisztrált szavazó, bárhonnak nézzük is, a nagy összefogók közös politikai vereségét jelentette, amit lehet ugyan szép ruhába öltöztetni, de alatta a meztelen valóság egyformán mér, minősít mindenkit, aki azt hitte, hogy a nagy közös projekthez elég annyi, hogy kiállunk a placcra, kinyilatkoztassuk, hogy összefogtunk, oszt szavazzatok ránk.
 
S bár Peti Andrásnak van címezve, de nemcsak neki szól a CEMO nyílt levelének záró bekezdése, amely így fogalmaz: „Ezt a megoldást nem fogadjuk el és egyben felkérjük a marosvásárhelyi helyi tanács RMDSZ-es frakcióját, hogy ne elégedjenek meg HARMINC régi utcanévvel, hanem tegyenek meg minden tőlük telhetőt és bizonyítsák be, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ-ben még van érdekérvényesítő erő,  amelynek révén  sikerül elérni azt,  hogy a város utca és tér nevek a valós kétnyelvűséget tükrözzék Marosvásárhelyen. Amennyiben nem sikerül valódi kétnyelvű utcanévtáblákat kifüggeszteni rövid időn belül a város utcáira és tereire, egyértelművé válik, hogy a város magyar lakossága politikai érdekképviselet nélkül maradt Marosvásárhelyen”. 
 
Nem frontváros, elárult város
 
Barabás Miklós, CEMO aktivista még ennél is radikálisabban fogalmaz. Tegnap esti Facebook- bejegyzésében azt írja: „Ismét bebizonyosodott számomra, hogy Marosvásárhely NEM FRONTVÁROS hanem egy ELÁRULT VÁROS! Sajnos rendkívül cinikusan, saját választott vezetőink adták el ismét aprópénzért közösségünk érdekeit. Még mindig nem tudom elhinni azt, hogy a mai (szerk. megjegyzés: május 28-i) tanácsülésen az RMDSZ- s tanácsosok elfogadták azt, hogy 30 Főtér környéki utcába, térre kikerülő „tájékoztató tábla” helyettesíti a ki nem harcolt kétnyelvű utcanévtáblákat (425 utcába). Teljesen elfogadhatatlan számomra az, hogy a marosvásárhelyi tanács legerősebb frakciója ezzel az átlátszó trükkel próbálja elterelni a figyelmet a kétnyelvűségről, a marosvásárhelyi magyarokat félrevezetni. Megint előkerültek a „gonosz” románok, akik nem akarják jogos követeléseinket elfogadni, akik miatt meg kell elégedjünk 30 „tájékoztató táblával”. Nem tudom gondolkodott- e valaki a történet üzenetén? Én ebből azt értem, hogy nekünk ennyi jár, elégedjünk meg ennyivel és kussoljunk. Sajnos ennek a gyalázatos lépésnek a leközlése is felháborít, hiszen Peti András alpolgármester most a helyzet megmentőjének szerepében tetszeleg, aki megoldotta a kétnyelvű utcanévtáblák ügyét Marosvásárhelyen. Most nyugodtan hátradőlhetnek a magyar érdekképviselet tagjai, hiszen a „fárasztó”, sőt gyakran „sárdobáló” civileket lefegyverezték.  Sajnos (nekik) el kell mondjam azt, hogy tévednek, mivel a civilek ennyivel nem elégszenek meg és mennek tovább mindaddig ameddig meglesznek a kétnyelvű utcanévtáblák. Ráadásul az RMDSZ tanácsosai mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül elfogadták a focicsapatnak juttatandó hatalmas anyagi támogatást! Többen kérdezték tőlem, még a legelején, mikor bejelentettem, hogy indulok az előválasztáson, hogy mi a célom ezzel. 
 
Ha talán akkor nem volt egyértelmű ez mindenkinek, akkor most remélem világos: teljesen MÁS KÖZÖSSÉGI ÉRDEKVÉDELEMRE van szükség, mint amit ez a mostani marosvásárhelyi érdekképviselet produkál!”
Bizony erre kevés azt reagálni, hogy „annak ellenére, hogy a sajtóban az elmúlt napokban vehemens támadások értek, a közösség, az átlagemberek részéről pozitív visszajelzéseink vannak” (Peti András).
S ha igaz az, hogy ma már minden, ami fontos, a Facebook-on hangzik el, hadd idézzem még egy olyan valaki bejegyzését, akiről messze nem lehet azt mondani, hogy felelőtlenül, meggondolatlanul írja le a szavakat. Novák Csaba Zoltán: „A közszállítás nulla, a közbiztonság a buszokon hagy némi kívánnivalót maga után, bicikliút nulla, sportpályák a lakónegyedekben elfogyóban, a városi polgárok iránti tisztelet nulla, a valós kulturális értékek támogatása elenyésző (a fontos kulturális intézményeket a megye tartja fenn), a város magyar lakossága iránti tisztelet nulla..., helyette van zsibvásár, közpénzen (is) összevásárolt focicsapat és jó kis tűzijáték a második helynek (ha már előkészítették, el is lőtték). Hajrá Vássárhejj és mindenki, aki asszisztál ehhez!!!!!!!!!!”
 
 
Vajon mikor?
 
Vajon tényleg csak költői kérdés Vass Levente felvetése, hogy: „csak azt nem értem, hogy a marosvásárhelyi RMDSZ miért nincs mindezért felelősségre vonva. Miért nem mondjuk mindannyian, hogy nincs szervezet, felelős politikai irányítás Marosvásárhelyen?”
Szintén Peti András nyilatkozta tavaly azt is, hogy „semmilyen jogi akadály nem létezik, hogy a kétnyelvű utcanévtáblák kikerüljenek a közterekre, belakják Marosvásárhelyt. Az RMDSZ mindig olyan politikai partnerrel fog egyezségre jutni, aki felvállalja a magyar ügyek megvalósítását. Úgy volt ez a múltban, és így lesz a jövőben is! Meggyőződésünk, hogy Marosvásárhelyen hamarosan, mindenhol láthatóak lesznek a kétnyelvű utcanévtáblák!” Ehhez képest most a marosvásárhelyi hagyományos utca és tér elnevezésekre vonatkozó tájékoztató táblák kifüggesztését engedélyező tanácsi határozat kapcsán – miközben minden erővel azon fáradozott, hogy meggyőzze a sajtó képviselőit arról, hogy ez a kezdeményezés nem helyettesíti a tényleges kétnyelvűségért folytatott küzdelmet, többek között azt is nyilatkozta, hogy „az idén – törvénymódosítás nélkül – nincs a kétnyelvű utcanévtáblákra vonatkozó jogi keret”. Meg: „a kétnyelvű utcanév táblák kihelyezése nem kapta meg a törvényességi láttamozást a jegyző részéről.”
Hát miről is beszélünk?
 
És nem teljesen jogos-e a „Civil kontroll” nickname-val kommentelő fészbuk felhasználó kérdése: „Vajon mikor mondott igazat Peti András? Az idén vagy a tavaly? Vagy soha?
Hitelesség dolgában még csak egyetlen kérdés: szinte napra pontosan egy hónappal ezelőtt jelentette be, szintén Peti András, hogy „minden tanácsülést bojkottál az RMDSZ addig, amíg a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal kiteszi a kétnyelvű utcanévtáblákat”. A politikai bojkott meghatározatlan időre szólt, de akkor miért szavaztak tegnap az RMDSZ-es tanácsosok? Talán lejárt a meghatározatlan idő, vagy kihelyezték a kétnyelvű utcanév táblákat és mi nem vettük észre? 
De íme, a kérdés: vajon meddig lehet még így szívatni a marosvásárhelyi magyarságot?!