Vasárnap, 2019. november 17.
HORTENZIA, GERGŐ napja
Menü

Köztér

Kedd, 2014. december 23. | Farkas István

Marosvásárhely magyarsága ’89 után


Huszonöt évvel ezelőtt, 1989 decemberében sorsfordító eseményeknek adott otthont előbb Temesvár, majd a rendszerváltó forradalom híre Erdély több városában is beindította azokat az eseményeket, amelyek végül Nicolae Ceaușescu diktátor bukásához és a kommunista hatalom megdöntéséhez vezettek.
A ’89-es forradalom Marosvásárhelyen hat halálos áldozatot követelt, így a város életében mély sebet hagytak az események. A Romarta üzletlánc boltjának üvegablakán, illetve a városközponti villanyoszlopokon sokáig látszott a golyók nyoma. A 25 évvel ezelőtti események azonban a vegyes etnikumú városban néhány hónap után újabb utcai megmozdulásokat váltottak ki. Markó Bélával beszélgettünk arról, milyen mértékben határozták meg a marosvásárhelyi magyarság sorsának alakulását a 89-es események. Az interjú rövidített változata a Közérdek decemberi számában jelent meg.
 
Marosvásárhelyen mivel járt a rendszerváltás, mivel járt a ’89-es forradalom, a vásárhelyiek szolidarizálása a temesvári eseményekkel.
 
Azt gondolom, hogy Marosvásárhely már kezdettől fogva, 1989. december 21-22-től kulcsváros volt. Itt jelentkeztek mindazon illúziók, csalódások, remények, konfliktusok, amelyek többé-kevésbé az egész erdélyi magyarságot meghatározták. Nagyon hamar kiderült, hogy túl a közös ügyön, azon, hogy hogyan építjük fel a demokráciát, eljött az ideje annak, hogy rendezzük a román-magyar viszonyt. Már a kezdetekkor sejteni lehetett, hogy feszültségek vannak és lesznek… 
Így, huszonöt év távlatából is beszédes az, hogy a frissen alakult megyei tanácsot elneveztük a Testvériség Tanácsának. Nyilván ezt nagyon hamar az erre vonatkozó országos rendelkezés szerint kellett címkézni, de a mi névadásunk jól jelzi, hogy már a kezdet kezdetén aggódtunk azért, hogy itt baj lesz a testvériséggel. Ami meg is történt. 
 
Ez akkor azt jelenti, hogy Marosvásárhely életét sokkal inkább a fekete március határozta meg, mintsem a 89-es rendszerváltás? Huszonöt év távlatából Ön hogy látja, mivé lett Marosvásárhely a 1989 decembere után? 
 
Egyáltalán nem véletlen, hogy Marosvásárhelyen alakult ki a legnagyobb feszültség a rendszerváltás után. 
1989 decembere után a feszültség azért állt elő, mert most a magyar közösség tagjai egyenlő jogokat követeltek az élet minden területén. Ez azért volt nemkívánatos igény, mert Marosvásárhelyen csúcsosodott a Ceaușecu-rendszer elnemzetlenítő politikája. Ez ütközött azzal a magyar törekvéssel, hogy akkor most végre egy ilyen városban, ahol ilyen arányban vagyunk, lehessenek magyar feliratok, mindenütt lehessen használni a magyar nyelvet. Lehessenek külön magyar iskoláink. 
A márciusi konfliktus nemcsak néhány hónap közérzetét határozta meg, hanem hosszú évekre kihatott Marosvásárhely életére. A magyarság képviselői leültek tárgyalni az akkori ideiglenes kormánnyal, illetve a helyi románság képviselőivel. Viszonylag hamar véget tudtunk vetni a tulajdonképpeni konfliktusnak. A magyarok abbahagyták a sztrájkot, a románok abbahagyták a tüntetéseket. Megszűnt a konfliktushelyzet és a magyarok nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy itt akkor most rövid idő alatt lesz ismét Bolyai középiskola, lesz magyar nyelvhasználat, a magyar nyelvű egyetemi oktatás is rendeződik és sorolhatnám. A végeredmény azonban olyan szintű csalódást jelentett, amelynek következtében nagyon sokan elmentek, ami komoly vérveszteség volt Marosvásárhely számára. És legalább ilyen negatív hatással járt az, hogy Marosvásárhelyt évekig szenvedő városnak tekintették a máshol élők.
 
Ez minősítette azzá a veszélyforrássá a várost, amiről azt mondják, hogy gazdaságilag is visszavetette ezt a szenvedő közösséget? Mi lett Marosvásárhelyből ezek után?
 
Én úgy fogalmaztam akkoriban, hogy a Magyarországról jövő befektetők, ha el is jöttek idáig, Nyárádtőnél letértek és elmentek Hargita vagy Kovászna megyék felé. A szó szoros értelmében kerülték Marosvásárhelyt. Ez értelemszerűen visszavetette a fejlődést. Marosvásárhely ma egy tiszta, rendezett város, amelyben jól érzi magát az ember. De meg kell mondanom, hogy ennél sokkal több nem történt. A város mai vezetője – amely nem is annyira mai – egy bizonyos fajta szimpátiát újból és újból megszerez magának, a tömegrendezvényekkel, fesztiválokkal, koncertekkel. Ezzel nem azt mondom, hogy nincs egyfajta látványstratégiája a város lakosságával kapcsolatosan. De ezen kívül vajmi kevés változik ebben a városban. Tehát nincsenek nagy beruházások, nincs egy komoly vízió arra vonatkozóan, hogy a városnak merre kellene fejlődnie. A városvezetés gyakorlatilag megelégszik, azzal hogy szinten tartja a várost, de ez nem elég. 
 
 
(Fotó: Rab Zoltán)
 
Nem hallgathatjuk el azonban azt, hogy az eredmények felmutatásának hiánya egy 2000 előtti mandátummal kezdődött.
 
Igen, az az igazság, hogy amíg mi, azaz az RMDSZ vezette a várost, akkor sem sikerült komoly eredményeket felmutatni és ez volt az egyik ok, amiért elveszítettük a polgármesteri tisztséget 2000-ben. Ezen nincsen mit kenni, fenni. A polgármesterünk nagyon rokonszenves volt, szimpatikusnak tartották a marosvásárhelyi magyarok. Ki is állt magyar ügyekben, feliratok dolgában, nagyon sokszor, de azon kívül nem nagyon tudott változást hozni a város életébe.
Én abban bíztam a kilencvenes évek közepétől, hogy Marosvásárhely ki tudja magát nőni, minden szempontból Erdély második centrumává Kolozsvár mellett.  
Magyar szempontból ez így van ma, tehát Kolozsvár mellett Marosvásárhely Erdély legfontosabb kulturális központja, sőt abszolút számokban itt a legnagyobb a magyar lakosság létszáma, de mindez nem elég. Hiszen ami a város gazdaságát, iparát, üzleti életét illeti attól tartok, hogy alaposan lemaradtunk nemcsak Kolozsvárhoz képest, hanem Nagyszebenhez képest is, vagy Nagyváradhoz képest is. És ez visszahat a kulturális életre is. Nekem sokszor az az érzésem és ez például látszik azon is, ami a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körül történik, hogy a románok még mindig abban élnek, hogy hogyan lehet visszaszorítani a magyarokat és mindent alárendelnek ennek a célnak. Pedig az ember azt hitte volna, hogy a kilencvenes évekkel együtt eltűnik az ilyen típusú szembenállás is, de sajnos nem tűnt el.
 
Ennyire sötét a jövőről alkotott kép?
 
Én ezt egy szóval sem mondtam. Ellenkezőleg. Marosvásárhely bizonyíték arra is, hogy ha gyors megoldásokat nem is lehet érvényesítni bizonyos helyzetekben, ha huszárvágásszerűen nem is lehet rendezni a román-magyar viszonyt, de ha van bennünk kellő szolidaritás, kellő kitartás és kellő erő, akkor a lassú előrehaladásra van lehetőség. Mindig az szoktam felhozni példaként, hogy Marosvásárhelyen 1990 márciusában a konfliktus kiváltója néhány jogos követelésünk volt. Az egyik a magyar feliratozás, a másik pedig a magyar középiskola visszaállítása. És ezt nem akarták engedni és akkor ez nem is sikerült. Viszont kitartó politikai munkával, ami csak úgy volt lehetséges, hogy szolidárisan mögöttünk állt Marosvásárhely lakossága, később ezt mégiscsak sikerült megvalósítani. 
Sikerült országosan kikényszeríteni egy megfelelő nyelvhasználati törvényes rendelkezést és sikerült, ha nem is egy csapásra, de visszaállítani a magyar középiskolát. Eközben pedig, ha lassan is, ha megtorpanásokkal is, de haladunk előre, mert az hogy ebben a pillanatban, ugye megvannak a megfelelő keretek arra, hogy beinduljon a katolikus középiskola – ez is azt mutatja, hogy ha van bennünk erő, lehet építkezni.
Viszont ennek a legfontosabb feltétele a szolidaritás és az, hogy valamiképpen az elkövetkező választásokon, önkormányzati meg parlamenti választásokon itt változtatni kellene a passzivitásán a magyar közösség egy részének.
Képesek lettünk volna 2000 után is polgármestert választani, hogyha nem szakadt volna meg sokakban a remény, hogy ez által itt lehet változtatni. 
 
Ön azt mondta, hogy Marosvásárhely egy szenvedő város volt kilencven elején illetve a márciusi események után is. Ma mennyire látja Ön Marosvásárhelyt szenvedő városnak? Az utcanévtáblák ügye ma is megvan, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar ügy évek óra rendezetlen.
 
Nézze, lehet úgy szemlélni az egész helyzetet, hogy nekünk semmi sem sikerül, hogy baj van, hogy itt mi sorra elveszítünk mindent. De azt gondolom, hogy ez Marosvásárhellyel kapcsolatosan nem igaz. Intézményeket hoztunk létre, intézményeket építettünk. Van erős kulturális élet, nyilván különböző színvonalú eseményekkel… De ha valaki belenéz az eseménynaptárba, akkor látja, hogy nap mint nap találkozók, fórumok előadások, vannak mindenfelé. Azt gondolom, hogy a város intenzív kulturális életet él, és a közéletünk is erőteljes. Itt a nagy kérdés az, hogy túl tudunk-e lépni azon az állandó veszteségérzeten, hogy számunkra a dolgok nagyon lassan oldódnak meg. Említette ön a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet, ahol nyilván teljesen bemerevedtek a románok egy nacionalista semmit nem engedünk álláspontba. De ezáltal bemerevedtek a magyarok is, akik már nem tudnak semmiféle – akár kompromisszumos – megoldást elképzelni. Viszont ne feledjük el, hogy a felsőoktatási intézményben van magyar nyelvű oktatás. Volt 1990 előtt is, 1990 után ez valamelyest bővült, utána sikerült növelni a beiskolázási számokat. Nem szabad azzal a közérzettel élni, hogy ott visszaléptünk, hisz ahhoz képest, ami eddig volt, nem léptünk vissza. Persze tagadhatatlan, hogy egyelőre nem tudtuk kikényszeríteni az előrehaladást, nem tudtuk kikényszeríteni a törvény alkalmazását. Ebből azonban azt a következtetést vonni le, hogy minden elveszett, rendkívül káros. Mert azt jelenti, hogy nem bízunk a saját erőnkben, nem bízunk a saját jövőnkben. 
 
Rendszerváltással kezdtük, zárjuk azzal, Ön szerint milyen mértékben történt meg ez Marosvásárhelyen. Mivé, milyen irányba alakult a város? 
 
1974-ben, amikor végzős egyetemistaként ide költöztem, Marosvásárhely sokkal magyarabb város volt. És erről beszéljünk őszintén. Tombolt a kommunista diktatúra, de jóval 60 százalék fölött volt a magyarok aránya ebben a városban. Tehát ilyen szempontból ez egy úgy is lehet értelmezni, hogy a magyar kultúra, magyar nyelv jelenléte számára egy fokozatos csökkenést vagy akár fokozatos romlást jelent. És ezt csak így tudom nézni. De mi 1989-ben ezt próbáltuk megállítani. És nemcsak megállítottuk, vissza is fordítottuk azt a folyamatot, amely a magyar nyelvnek a közéletből való kiszorítását jelentette. Fokozatosan kezdtük visszaépíteni a jogi kereteket, az intézményes lehetőségeket. 
Meg lehet ezt úgy élni, hogy akkor ismét elkezdtünk emelkedni, a demográfiai és a gazdasági erő azonban nincs a mi oldalunkon. Ennek ellenére van akkora súlya, ereje továbbra is a magyar közösségnek ebben a városban, hogy akár a városi önkormányzatban, akár a megyei önkormányzatban, hogy ha jól politizálunk, nélkülünk döntést ne lehessen hozni.