Prózaajándék Vásárhelynek
Magányos-e a regényíró? Milyen viszonya van a saját szövegével? Hogyan számszerűsítik gazdasági politikájukat a kiadók? – ilyen és ehhez hasnló kérdésre keresték a választ tegnap este kortárs prózaírók a 25. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárán, de az is megtalálta a kedvére valót, aki emelkedettebb hangvételre vágyott – nemcsak színművészek, hanem a szerzők is felolvastak saját prózájukból.
Egy évvel ezelőtt a marosvásárhelyi könyvvásár egy felejthetetlen Versajándékkal lepte meg a nyomtatott betűk szerelmeseit. A koncepciót az idei évre is átmentették a szervezők, ezúttal nem a vers, hanem a próza és a prózaírók voltak a középpontban. De mondhatnánk nyugodtan költőket is, mert előbb szinte mindenki költő volt, rossz vagy kevésbé jó versekkel.
A moderátorok felállása sem változott: Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezigazgatója, és Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője voltak a kérdezők – határtalan humoruk és könnyed szellemességük pillanatok alatt feloldotta a színpadi feszült hangulatot.
Fotók: Szigeti Szenner Szilárd
Tegnap avatták a budapesti Puskás Arénát, ezért adta magát, hogy focis, stadionos élményekkel kezdődjön a beszélgetés. Milyen szálak fűzhetnek egy írót, illetve színészt a focihoz? Gyermekkori, kudarcba fulladt élmények, fiatalkori, téves elképzelések az edzésről, vagy akár különleges, szívet melengető érzések.
A Prózaajándék meghívottjai Vida Gábor, Grecsó Krisztián, Láng Zsolt, Darvasi László és Németh Gábor voltak, illetve írásaikat a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat színművészei olvasták fel. Már a beszélgetés előtt, a plakátot látva borítékolható volt, hogy tartalmas beszélgetés lesz, hisz az ilyen írók külön-külön is sziporkáznak, így azonban egymást túllicitálva igyekeztek tündökölni epikai történetet faragni.
Felmerült az írók rendszerváltás előtti szerepe és felelőssége. Furcsa ma már visszaemlékezni arra, hogy akkoriban az írónak rendkívül nagy felelőssége volt, hiszen reményt jelentett arra, hogy egyszer majd megváltozik minden. Mennyire magányos az író ebben a felelősségvállalásban, mennyire nehéz „egyedül” írni és leszámolni a mondanivalóval? Németh Gábor közéleti igazsága az, hogy jobb írni, mint nem írni. Az írás lehet gyógyír mindenféle fizikai fájdalomra, hisz az író, ha pennát ragad, még a testi fájdalmaiba is belefeledkezik.
Darvasi László a komából való felébredését idézte fel, a szavak iránti kimondhatatlan vágyat a túlélésért. „Amikor az ember ír, van egy diskurzus, egy párbeszéd, egy titkos valakivel kialakult viszony” – mondja Darvasi, aki szerint az író sosincs egyedül, mindig ott vannak a mondatai, a szereplői, a történés. Tagadhatatlan, hogy az írás egy intim folyamat, ám ez nem jelent feltétlenül magányt, hisz ott vannak a hősök, a mondat pedig társ tud lenni, nem mindig ad oda mindent, de sokszor mindent odaad. A nyelv organizmusként működik és magányos csak akkor lesz az író, ha nincsenek olvasói. Kihívás viszont legyőzni a telhetetlenséget és a mindig több számszerűségre való vágyakozást. Vida Gábor gondolata pontosan ennek mond ellent, az írás kapcsán szinte semmit nem lehet számszerűsíteni. Különböző írások más-más időintervallumban születnek meg, de hozadékuk hasonló lehet.
Grecsó Krisztián az idei könyvvásáron többszörösen tündökölt, ugyanis bemutatásra került a Vera című legújabb regénye. Hogy mennyire volt fontos számára az írás és a szöveg, az a fiatalkori, érettségi ajándék kapcsán is kiderült már. Grecsó már akkoriban érezte az írás iránti, visszafoghatatlan vágyat, olyannyira, hogy készen állt lemondani a kötelező (és haszontalan) aranynyakláncról is egy írógép fejében.
Megkérdőjelezhetetlen az írói tehetség és kreativitás, de szembe kell nézniük a kiadók gazdasági politikájával is. Gyakran szorítják őket határidők, kiadói tervek, szerkesztők láttamozások, a jövő megtervezés. A Magvető Kiadó, Szigeti János elmondása szerint, már készen van a 2020-as, első félévi tervvel. Beszélgetnek az íróval, próbálják segíteni, vannak határidők és ez serkentheti az írót munkára. Hogy merre tart a magyar próza és milyen jövő vár rá, azt talán ezek a kortárs írók vagy a kiadók szerkesztői sem tudják. Mindenki a maga útján halad előre, az olvasók pedig türelmetlenül várják az újabb és újabb írásokat, hisz az sem kizárt, hogy maguk az olvasók is ugyanazokra a szavakra, hősökre és mondatokra támaszkodnak magányosabb pillanataikban.
Gyárfás Zsuzsanna
