Nézőnevelés a könyvvásáron
Mi történhet, amikor egy meghirdetett előadás kezdésekor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyterme sötétbe burkolódzva próbál elrejtőzni a nézők elől? Talán bezárták a színházat? Talán nem csak ezt, hanem az összeset? Az esti előadáson, a Tasnádi István által írt Nézőművészeti főiskola rendezője, Árkosi Árpád a nézőket a színpadra szólítja, több segítőkész önkéntes útmutatásával. Az est folyamán a fent említett kérdésekre is válaszol, a maga módján.
Egy épített színpadról van szó, ahol a nézők és a színészek közti tér jóval kisebb az eredetinél, a találkozás így válik személyesebbé és szinte megkerülhetetlenné/elkerülhetetlenné. A történet valamikor a kőkorban kezdődik, amikor az ősemberek pirosra festett fénylepel alatt sámántáncot járnak és érthetetlen nyelven üvöltöznek egymással. A narrátor ellát minket a legfontosabb történelmi háttérismeretekkel, köztük azzal, hogy itt és ekkor még nem volt néző és ezért nem volt színész sem.
Fotó: Bereczky Sándor/Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
A drámainak, komolynak ható narráció közben azok, akik jól ismerhetik Mucsi Zoltán és Scherer Péter munkásságát, már lélegzetvisszafojtva készülnek a hasfalszaggató nevetésre. Ugyan még nem annyira erőteljesen és szabályozhatatlanul, mint a későbbiekben, de ennek már akkor érezhettük az előszelét, amikor feltűntek a jelmezbe öltözött színészek, akik ősemberi üvöltözéssel, dobolással kommunikáltak. Eközben megszületik az „első néző” és felcsendül egy részlet a Carmina Buranaból, a színpad közepén fehér lepellel letakart kivehetetlen tárgy helyett már három egymáshoz csatolt színházi szék néz szembe a közönséggel és három „színész”.
Fotó: Bereczky Sándor/Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
Egy olyan disztópikus jövőkép tárul elénk, valamennyi színházat bezártak. Olyan jeles eseményeket említ meg Vancsók Márió (Scherer Péter) és Szagolnyák Imre (Mucsi Zoltán), mint a vígszínházi csata, mesélés közben pedig Színházi Lacika (Katona László) hajigálja ki a színfalak mögül a bezárást előidéző problémás esetekhez kapcsolódó tárgyakat.
1214 napja nincs színház, ez a három ember pedig a fejébe vette, hogy egy úgy irányt kell követni, amelyben nem a színészképzés, hanem a nézőképzés a legfontosabb. Erről szól a Nézőművészeti főiskola, amelynek egyszerre vagyunk a külső és belső szemlélői, nézői, néhányszor pedig a szereplői.
Senki ne értse félre, ez nem egy komoly dráma amelyet lélegzetvisszafojtva kell végignézzünk. Ez az előadás egy szatíra és mivel egészen jól működik, bőven tudtak értelmet és mélységet csempészni az amúgy humoros formába és színházi nyelvbe. Imre, a már nyugalmazott színművész, az alternatív dekódolás docense, Márió a Nézőművészeti Tanszék alapító tanszékvezetője és Lacika a tanársegéd, a mintanéző, közösen szállnak szembe társadalmuk legborzasztóbb rétegével, a neveletlen, szakképzetlen nézővel. Ezek vagyunk mi.
Fotó: Bereczky Sándor/Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
A fokozatos lépéseket megtéve sem tűnik úgy, hogy jobb nézőkké nevelődnénk, a tanáraink pedig ezt többször meg is jegyzik, egészen hangosan, bele a szemünkbe, csúnyán. Akit ez zavar, az kevésbé tudta élvezni ezt az előadást, a többség viszont ugyanazon a nevetéshullámon szörfözött. Ezzel csak akkor volt baj, amikor a már teljes magasságát elérő hullám nem hagyott elég időt magának, ezzel túllőve a célon, humorosból nevetségessé válva.
A közönség is részesévé vált az előadásnak. Kiültünk, beszéltünk, elmondtuk a gondolatainkat, vagy ha nem, hát kiolvasták belőlünk egy géppel. Sajnálatos módon mivel nem tudtam az egész előadást pislogás nélkül végignézni, vagy 20 percét csukott szemmel töltöttem (ha hihetünk Vancsók Máriónak), de ennek ellenére, mégis működött. Ehhez kellett a három nagyszerű színész játéka és dialógusai és a történet, rólunk, a nézőkről. Így maradt meg 2018-ban is egy jól működő szatírának az Árkosi Árpád által rendezett, 13 éve játszott Nézőművészeti Főiskola.
Tasnádi István – Nézőművészeti főiskola – színházi szatíra
Rendező – Árkosi Árpád
Szereplő: Katona László, Mucsi Zoltán, Scherer Péter
Vass Márton
