Igazából családi történetek az utóbbi két századból és Európából, amelyben a szerzőnek szerencséje volt élni, és amelynek históriája kapcsán hivatásszerűen bosszankodik, sajnálkozik, együttérez és bölcs távolságtartás híján ironikusan szeret. Ahogy mondani szokás „más gömb nincs”.
Dézsi Zoltán regénytrilógiájának második kötete 2020 őszén látott napvilágot. A részben önéletrajzi ihletésű könyvről a következőket írja a szerző: „Számomra az írás egyszerre jelent menedéket és célt adó, éltető erőt. A közélettől távol, szavakkal és gondolatokkal próbálom erősíteni az emberi kitartásba vetett hitemet. Eljön az idő, amikor az önmagát kereső ember mások életében lel kapaszkodóra. […]
Sokévi ügyvédi tapasztalai alapján az emberi típusok sokféleségét ismerhette meg, s ezeket szerepelteti most írásaiban. Ezáltal sorsok kelnek életre vágyakkal, álmokkal, sóhajokkal, lemondással, átsírt éjszakákkal, magányos ünnepekkel, az újrakezdés örömével, a reménnyel, dacos kitartással. Elbeszélései nem írói bravúrok, hangzatos párbeszédek vagy hömpölygő leírások. A szerző egyszerű, közvetlen hangon mesél. Mesél a sorsokról, mesél a szerelmekről. […]
Aki nem eléggé cigány a saját tradícióihoz ragaszkodó cigány kisebbségben, és nem eléggé magyar a többséget alkotó gyergyói-medencei magyar kisebbségben, az utóvégre a senki földjén, kiszorulva fogja átvirrasztani, illetve megsejtetni a hátralévő mindennapjait. Ezt a kettős identitást felvállaló, de a kettőt egymással kibékíteni nem tudó költő a tehetetlenség bűntudatától szenved, s a belőle fakadó tragikus […]
