„Írásai finom, hosszan lecsengő, elegáns tárcák, jó olvasni őket, jó elgondolkozni rajtuk utána.” (Dragomán György)

Tizenkét novella, egy felvezetővel és egy utóhanggal. A szöveg-együttes egy olyan világ keresztmetszetét mutatja fel alulnézetben, amelyet sokan közülünk még megértünk, de amelyre már, sajnos, igyekszünk nem emlékezni, nem számolva a természetes vagy kényszerfelejtés valamennyi hátulütőjével, kellemetlen, talán éppen tragikus következményével.

Igazából családi történetek az utóbbi két századból és Európából, amelyben a szerzőnek szerencséje volt élni, és amelynek históriája kapcsán hivatásszerűen bosszankodik, sajnálkozik, együttérez és bölcs távolságtartás híján ironikusan szeret. Ahogy mondani szokás „más gömb nincs”.

Egy mese-heptameron. Felcserélődik a szülő–lurkó szerep, és hét estén keresztül a gyermek mond mesét az apának.

A kihívó cím mögött egy hivatásán töprengő alkotóember arca rajzolódik ki (a róla készült művészi portrék kíséretében), s a különböző műfajú szövegek – napló, esszé, tanulmány, vallomás, beszéd – abban a szándékban kontextuálódnak, hogy a huszadik századi erdélyi magyar művészet értékeit behelyezze az egyetemes magyar művészet keretébe.

A könyv személyes hangvételen keresztül mutatja be a témával kapcsolatos elméleteket, felmerülő kérdéseket, útmutatást nyújtva úgy a gyógyulásra, mint a megelőzésre.

Itt ez a könyv, amelynek fontossága és értéke nem kétséges, hiszen ez az Erdély, már nem az az Erdély, ami mindenestől a miénk volt, amelyben úgy éreztük magunkat otthon, hogy nem kellett arra gondolnunk, meddig tűrnek még meg benne, mert az az Erdély, a miénk, az volt az igazi. S minden, ami ma még érték […]

Különös meglátása lehet egy elmeorvosnak a világról és az ebben cikázó jelenségekről.

Fodor Imre, Marosvásárhely egykori polgármesterének dokumentált családtörténete