Igazából családi történetek az utóbbi két századból és Európából, amelyben a szerzőnek szerencséje volt élni, és amelynek históriája kapcsán hivatásszerűen bosszankodik, sajnálkozik, együttérez és bölcs távolságtartás híján ironikusan szeret. Ahogy mondani szokás „más gömb nincs”.

Egy mese-heptameron. Felcserélődik a szülő–lurkó szerep, és hét estén keresztül a gyermek mond mesét az apának.

A kihívó cím mögött egy hivatásán töprengő alkotóember arca rajzolódik ki (a róla készült művészi portrék kíséretében), s a különböző műfajú szövegek – napló, esszé, tanulmány, vallomás, beszéd – abban a szándékban kontextuálódnak, hogy a huszadik századi erdélyi magyar művészet értékeit behelyezze az egyetemes magyar művészet keretébe.

A könyv személyes hangvételen keresztül mutatja be a témával kapcsolatos elméleteket, felmerülő kérdéseket, útmutatást nyújtva úgy a gyógyulásra, mint a megelőzésre.

Itt ez a könyv, amelynek fontossága és értéke nem kétséges, hiszen ez az Erdély, már nem az az Erdély, ami mindenestől a miénk volt, amelyben úgy éreztük magunkat otthon, hogy nem kellett arra gondolnunk, meddig tűrnek még meg benne, mert az az Erdély, a miénk, az volt az igazi. S minden, ami ma még érték […]

Különös meglátása lehet egy elmeorvosnak a világról és az ebben cikázó jelenségekről.

Fodor Imre, Marosvásárhely egykori polgármesterének dokumentált családtörténete

„Írásai finom, hosszan lecsengő, elegáns tárcák, jó olvasni őket, jó elgondolkozni rajtuk utána.” (Dragomán György)

Tizenkét novella, egy felvezetővel és egy utóhanggal. A szöveg-együttes egy olyan világ keresztmetszetét mutatja fel alulnézetben, amelyet sokan közülünk még megértünk, de amelyre már, sajnos, igyekszünk nem emlékezni, nem számolva a természetes vagy kényszerfelejtés valamennyi hátulütőjével, kellemetlen, talán éppen tragikus következményével.