A jó szerkesztő az olvasónak láthatatlan
A szerkesztést nem tanítják, egy szerkesztőségben lehet elsajátítani a titkait. A szerkesztőnek jó szimata kell legyen a legjobb kéziratok megtalálásához. A kiválasztás felelőssége a szerkesztőé. Ilyen kijelentések hangzottak el a 27. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron a könyvszerkesztők kerekasztalán, Az irodalmi művek szerkesztésének rejtélyei és értékei című beszélgetésen.
Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó igazgatója moderátorként elsőként arra kérte meghívottait, hogy erényeikről és hibáikról beszéljenek, hiszen, mint mondta, senki nem birtokolhatja a szerkesztés összes erényét. Gálfalvi Ágnes, a Lector Kiadó főszerkesztője szerint fontos eldönteni azt, hogy a szerkesztésnek vannak-e standardjai vagy „fül után szerkesztünk”. Önmagáról azt emelte ki, hogy jól kommunikál a szerzővel és liberális típusnak tartja magát, ami a munkájában is érvényesül. „Ez néha jól sül el, jó döntésnek bizonyul, hogy a szerző után engedek, néha meg utólag belátom, hogy jobb lett volna megvágni a szöveget, rászólni a szerzőre, meggyőzni. És szerencsére a kritikusok is működnek, néha tőlük is megkapom” – fogalmazott Gálfalvi Ágnes.
Vida Gábor, a Látó főszerkesztője úgy véli, a szerkesztés tipikusan olyan dolog, ami akkor látszik, ha nincs. „Ha nincs ott a szerkesztő vagy hullámzik a figyelme, ha fésületlen a szöveg, amikor valami borul, nem talál a ritmus, csúsznak az oldalak, a sorok, azt mindenki észreveszi. Ha ott van és jól végzi a munkáját, az nem tűnik fel senkinek. És ez így van rendjén. A szerkesztőnek mindent kell tudni, amit nem tud a szerző. Egy könyv és folyóirat rendkívül bonyolult szerkezet, rendkívül sok dolog van, amire figyelni kell. Nem véletlenül nem tanítják a szerkesztést, azt egy szerkesztőségben lehet megtanulni, évekig tartó folyamat” – mondta Vida Gábor. Rámutatott arra is, hogy a technika térhódításával „összeomlott a szerkesztői munka”, nagyon sokan lettek szerkesztők és „számtalan szörnyűség lát napvilágot”. „Volt 10 év az erdélyi könyvkiadásban, amikor az, aki be tudta kapcsolni a számítógépet, szerkesztő lett, és könyvet adott ki. Azt hiszem, amikor majd visszanézünk, ha majd visszanézünk, nagyon sokat fogunk szörnyülködni” – fogalmazott Vida Gábor. Emlékeztetett arra is, hogy régen a nyomdákban a szedők képzése 7 évig tartott, miközben a tartalommal nem is kellett foglalkoznia.
Zsidó Ferenc, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője Mészáros Sándor témafelvető kérdésére válaszolva viccesen azt mondta, pozitívumnak tartja, hogy jól tud szurkolni, hogy jó kéziratokat kapjanak. „A szerkesztő legfőbb erénye abban áll, hogy kiszagolja, melyik a jó kézirat. Van olyan szöveg, amihez hozzá sem kell nyúlni. Van olyan, amelyik billegős, és van olyan, amelyiket el kell utasítani, annyira gyenge” – magyarázta.
A beszélgetésen a kiválasztás felelőssége is témaként merült fel. Gálfalvi Ágnes azt mondta, a kezdő szerzőket mindig a lapokhoz irányítja előbb. „Egy kiadó nem foglalkozhat tehetséggondozással, kiváltképp az erdélyi kis kiadók. Nincs energia arra, hogy levelezzünk, irányítsunk egy pályát, a legtöbb kiadó kétszemélyes vállalkozás, emberhiány van” – fogalmazott a Lector Kiadó főszerkesztője, hangsúlyozva, hogy mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség a tehetséggondozásra.
Mészáros Sándor szerint azonban a folyóiratok jelentősége csökkent, a szerzők a könyvkiadást célozzák meg. „Ma már nem a lapokban válogatják a szerzőket a könyvkiadók” – mondta. Vida Gábor ezzel kapcsolatosan úgy látja, hogy az internet olyan publikációs felület, „ahol meg lehet jelenni, és ahol nehéz kritizálni bárkit és bármit is, mert az ismerősök dicsérő hangja úgyis elnyomja az építő szándékú hozzászólásokat”. Úgy fogalmazott: ebben a dimenzióban könnyű gyors „sikert” elérni, „ha megvan a néhány száz like, az elég is, és azután már nem is fontos, hogy mit mond a szerkesztő”.
A szerkesztőkhöz kerülő kéziratokkal kapcsolatosan a beszélgetésen elhangzott, egyre kevesebb az olyan kézirat, „ami nincs megcsinálva”, 20 évvel ezelőtt több „gyenge minőségű szöveg” érkezett a szerkesztőségekbe. „Aki egy irodalmi lapot megcéloz, már tudja, hogy mi az irodalom, mit várnak el tőle. A mai szerzők túlnyomó többsége jobban tájékozott, mint két évtizeddel ezelőtt. Székely Jánost például feljelentették az esztergályosok a rendszerváltás előtt, mert rosszat írt a verseikről” – mondta Vida Gábor. A beszélgetés résztvevői úgy vélik, „aki ma ír, tudja, hogy miért csinálja”. Aki a hígított tömegkultúrában szeretne megjelenni, máshova ment, ilyen szempontból könnyebb szerkeszteni – vélik. Zsidó Ferenc „különvéleménye” szerint azonban „azért még vannak dilettánsok”. Felidézte, hogy miután a Székelyföld folyóirathoz került, fél évig bombázta az a réteg, „amelyik meg van győződve arról, hogy jól ír”.
Farkas István
